PTES petitioning the empty sky

www.francsicslaszlo.hu

A Nagy Orion-köd

 
  • 200/800 Asztrográf - Paracorr -1
  • Canon EOS 350D
  • 4,5 óra/ISO 800
  • szűrő nélkül
  • Pilisszentkereszt/Ágasvár
  • 2011. február

A jelenségről

 

A téli égbolt tündöklő Orion csillagképében szabad szemmel is megpillantható apró fényfolt, az Orion-köd, méltán tárgya az amatőr és szakcsillagászok vizsgálatainak.

kapcsolódó képek

 
 
Orion-köd

A Nagy Orion-köd

 

Különleges alkalom, s nagy nap számomra, amikor erről a sokak által jól ismert legendás jelenségről, az Orion csillagkép nagy ködösségéről oszthatok meg Veletek gondolatokat. Nagy nap, mert több évnyi fáradozás után úgy vélem, sikerült olyan felvételt készítenem, ami képes e ragyogó jelenség egészének és finom részleteinek egyidejű bemutatására, megsejtetve valamit abból a sötét és hideg, ám egyszerre fényes és forró, gyönyörű valóságból, ami az Orion csillagkép öve alatt rejtőzik az űr mélységében.

Régies nevén említve, a Nagy Köd az Orionban egy a sok, már jól ismert jelenség közül, amit kozmikus por és gázfelhőnek, galaktikus-ködnek, vagy csillagkeletkezési régiónak nevezünk. Azonban a ma élő ember olyan különleges időszakban szemlélheti az Orion-ködöt, amikor az éppen a csillagászat tudományának egyik leglényegesebb felismerését demonstrálja. A teremtés egyik másodpercét pillantja meg az, aki szemét, távcsövét, fényképezőgépét az égnek azon szeglete felé fordítja, ahol apró ködösség fénylik az Alnitak, Alnilam, Mintaka csillaghármasa alatt, közvetenül az égi vadász kardja, a Iota Orionis csillaga felett. S hogy világossá váljék a lelkesedés oka, ami mind az amatőr-, mind a szakcsillagászokat, s engem is magával ragad, röviden leírom azt a történetet, ami érthetővé teszi a kozmikus pillanat múlandóságát, még akkor is, ha annak hossza emberi időskálán mérve több ezer év.

A Nap olyan csillaközi felhőkben született 5 milliárd évvel ezelőtt, melyek a csillagokhoz hasonlóan a szülőgalaxis, vagyis a Tejút centruma körül keringenek. A Tejút azonban nem homogén anyagtömeg, spirálgalaxis lévén speciális szerkezete van. A spirálkarok valójában a csillagok sűrűsödési hullámai, melyek körbehaladnak galaxisunk korongján, éppúgy, mint a csillagok, ám nem mozognak együtt a csillagokkal. A karok olyan lökéshullámok, amik független szerkezetet alkotnak, s néhány százmillió évenkét végigsöpörnek a csillag és csillagközi anyag mezőin. Jelenlétükkel megbontják a csillagközi anyag felhőinek belső egyensúlyát, így ezek összeomlanak, és megindul bennük a csillagkeletkezés új világokat teremtő folyamata. A Tejútnak négy fő spirálkarját ismerjük, melyek a Perseus-, a Norma-Cygnus-, a Scutum-Crux-, és a Carina-Sagittarius-kar nevet viselik. Ám ezeken kivül megállapítottak a csillagászok két kisebb oldaágat is, melyeknek egyike történetünk hőse, az Orion-kar, ami Naprendszer közvetlen környezetében halad el. Ebben a karban a 2000 naptömegű por és gáz hatalmas csillagközi felhőt alkot, benne Napunkénál kisebb és jóval nagyobb csillagok szűlőhelyeivel, megannyi csillagkeletkezési régióval.



 

  A születés pillanata

A por és gáztömegben rejtőző egyik csillagbölcső, az Orion-köd jelenleg különleges állapotban van. 1500 fényévre a Naprendszertől a kozmikus gázfelhőben fiatal csillaghalmaz formálódik, s épp féltucat óriás, és több tucat kistömegű csillag dobja le magáról a saját fényében ragyogó felhőburkot. Charles Messier két tündöklő magot is katalogizált a 1771-ben, az egyiket M42, a másikat M43 sorszámmal, mindkettő az Orion-köd centrumában helyezkedik el. Az M42, a jobboldali fénylés középpontjában egy fiatal csillagtársulás, a Trapézium rejtőzik, mely a négy legfényesebb csillaga által kirajzolt alakzatról kapta a nevét.

A Trapézium csillagai a keletkezésük befejező fázisában vannak, és ultraibolya sugárzásuk fénylésre készteti az Orion-köd anyagát. Csillagszelük meggátolja a halmazban az újabb csillagok létrejöttét, kistömegű társaik további fejlődését, másutt viszont összesűrítik a csillagközi anyagot, így ott ismét csillagok alakulhatnak ki. Az Orion-köd belsejében egy másik nagytömegű csillag heves csillagszele körkörös üreget fúj a környező gáz- és porfelhőbe, ultraibolya sugárzása pedig gerjeszti a környező anyagot, így rózsaszínes fényben rajzolódik ki a gömbhéj fala, amit Messier 43-as sorszámmal katalogizált.


 

  A csillagközi erózió

A Trapézium nagytömegű csillagai keltette erős csillagszél átformálja a ködösséget. Az Orion-köd centrumából a por és gáz kifelé áramlik, így létrejönnek a centrum felé mutató szálas szerkezetű anyagfolyamok. Az erózió nagy intenzitásának az oka a csillaghalmaz és a gáztömeg közelsége, a Trapézium és a gázfelhő közötti rés olyan kicsi, hogy a Súlyzó-köd bele sem férne. A folyamat végeredményeként megritkul a térben a csillagközi anyag - intersztelláris buborék keletkezik.

 

  Héjak és buborékok

Az Orion-köd belsejében a csillagszél lökéshullámokat és turbulens áramlásokat hoz létre. Ezek mentén a csillagközi gáz sűrűsödik, gyűrt, vagy héjszerű alakzatokat ölt, így kisebb buborékok és kagylószerű vájatok jönnek létre benne.

 

  Az apró újszülöttek

A Trapézium szelétől védett helyen, az M43 közelében fiatal, Naphoz hasonló csillagok bukkanak a felszínre a kavargó por és gáztömegből. Némelyik apró fényes ködösségbe burkolózik, és olyan fiatal, hogy még le sem hántotta magáról a szülőfelhő anyagát. Ennek a területnek a vizsgálatát az ESA a Hubble űrtávcső segítségével végezte 2011-ben. Az intézet az űreszközzel porba ágyazott csillagok tucatjait fedezte fel, melyek körül több helyen még az akkréciós korong is megfigyelhető (a felvételen nem látszik).


 

  Az NGC 1977

Az Orion-köd közvetlen szomszédságában egy korábban lejátszódott csillagkeletkezés során létrejött halmaz fénye verődik vissza a csillagközi anyagról. A rövidebb hullámhosszú fénysugarak jobban szóródnak, mint a nagy hullámhosszúak, ezért kékes színben ragyog az NGC 1977 ködössége. A vörös és infravörös tartományba eső fény könnyebben áthatol a csillagközi anyagon. A felvételen a vöröses árnyalat nem reflexió, hanem a hidrogéngáz Balmer alfa hullámhossz-tartományába eső emissziója. A NGC 1977 is, hasonlóképpen a Trapéziumhoz, része az Orion OB1 asszociációnak, csillagai 2 - 4 millió évesek.


 

  Az NGC 1980

Az Orion, vagyis a vadász övére csatolt kardjának hegye a Iota Orionis, egy szabad szemmel is jól látható csillag. Körülötte az NGC 1980 jelű halmaz fényes, gázködbe burkolózott tagjai láthatóak, melyek egy hosszú csillagkeletkezési folyamat részeként születtek meg. Az Orion-ködhöz hasonlóan az NGC 1980 is a térben kiterjedtebb Orion molekula felhő szülötte. Ez a felhő az egyik legaktívabb csillagkeletkezési terület, ahol a csillagászok a Napnál nagyobb tömegű csillagok keletkezését is tanulmányozhatják. Az Orion molekulafelhő 12 millió év alatt közel 10.000 csillagnak, féltucat csillagtársulásnak és aszociációnak adott otthont.

A csillagászok több típusát különböztetik meg a csillagkeletkezésnek. Egyrészről a korai univerzumban hatalmas intenzitású csillagontás gömbhalmazokat hozott létre. Ezzel szemben a közeli Tejútrégiókban, a Taurus csillagkép irányában hideg porfelhőkben magányos csillagmagok ülnek. Az Orion-ködhöz hasonló csillagfelhőkben pedig az Orion-típusú csillagkeletkezés során nyílthalmazok, és csillagtársulások születnek. A csillagászok feltételezése szerint ez utóbbi körülményei nagyon hasonlatosak ahhoz, amiben 5 milliárd évvel ezelőtt otthonunk, a Naprendszer is keletkezett.